Rodolforól a Generációnk című magazinban

Életének alkonyán találkozhattam azzal a világhírű bűvésszel, aki negyedszázada - bő hét évtizeddel a háta mögött sem töltötte semmittevéssel napjait, aki - fáradhatatlanul - járta az országot művelődési házról kultúrházra, és tapsoltatta a nagyérdeműt. Mosonmagyaróvárra érve adott interjút e sorok írójának, aki tizenhárom évesen eldöntötte, hogy - minő véletlen - épp a bűvész édesapjának ritka hivatását választja jövőjéül, azaz a betűszedést, s csak később vált újságíróvá. Édesapja kézügyességét egyébként ő is kamatoztathatta volna a múlt századelő valamelyik nyomdai szedőtermében, ám egy életmentésnek köszönhetően megtanulta első mutatványát, ami rabul ejtette.

Világéletében őszinte ember volt, mi sem bizonyítja ezt hűebben, minthogy minden előadásán kérte: a kezét figyeljük, mert csal.

Ha ennyiből sem derült volna ki, akkor elárulom: ő GÁCS REZSŐ, aki a kilencvenöt évvel ezelőtti május 16. napján született, aki egy híján két évtizede költözött a mennybe, s akit földi útján világszerte így ismertek:

RODOLFO

Bátorsága sodorta a mágia felé, ugyanis tizenhárom éves korában kimentett a Dunából egy kínai gyöngyárust, aki hálából mutatta meg neki a kavicsos mutatványt. Négy kavics és két kalap kellett hozzá. Kérte a kínait, mutassa már meg azt is, hogyan csinálta, és másnap már ő ejtette ámulatba barátait a Mátyás téren. Egyszer csak megállt mellette egy úr, és azt mondta: de ügyes vagy, fiam, hol tanultad? Ő meg elmesélte, hogy előző nap Lágymányoson. Az idegen nem akarta elhinni, hogy egy nap alatt tanulta meg a trükköt, majd átadta neki a névjegyét. Ódry Zuárd volt, Ódry Árpád színművész bátyja, a Magyar Mágusok Szövetségének elnöke. Később ő tanította ingyen, ugyanis a nyomdászfizetésből nem tellett volna ilyesmire, az asszonyok meg nem dolgoztak még akkoriban. A Rodolfó művésznevet is tőle kapta.

Az érdemes és kiváló művész 1930-ban kezdte pályáját a Fővárosi Nagycirkuszban, majd varieték, orfeumok színpadán dolgozott. Erőssége volt a kézügyesség; otthonosan érezte magát a gondolatolvasásban, valamint a szuggesztiós mutatványok és a színpadi zsebtolvajlás művészetében is. 1948-tól az Artista Akadémia, 1950-től az Állami Artistaképző Iskola tanára, 1963-tól pedig a Magyar Artista Művészek Szakszervezetének elnöke volt.

Mosonmagyaróvári találkozásunkon elárulta azt is - miközben a mutatványához szükséges tojásokért betértünk egy helyi boltba, ahol a kasszából kivarázsolt minden pénzt, s a pénztáros hölgy ámulatára távozáskor visszaadta az utolsó fillérig -, hogy legalább ötezer trükköt tud. Mint mondta: nincs a világon olyan mutatvány, amit ő ne ismerne. Nyolcszáz bűvészkönyve volt; rendszeresen megkapta a havonta megjelenő amerikai, angol, német és francia bűvészfolyóiratokat, úgyhogy mindig tudta, hogy hol ki lép fel, és mit csinál. Megtanulta a klasszikus trükköket, mondhatni: ismerte a bűvészkedés ábc-jét. Elsajátított minden fogást golyóval, kendővel, cigarettával, gyűszűvel, kockával, kártyával, és csak ezután kezdett bűvészkedni.

Őszinte ember kévén azt sem titkolta el, hogy kezdetben akadt sikertelen mutatványa is. A zsilettpenge-nyelést ő találta ki, és ő csinálta először Európában. A mutatvány abból állt, hogy lenyelt ötven pengét, öt méter cérnát, utána evett-ivott, és kihúzta a szájából az öt méter cérnát, amire fel voltak kötve tíz centiméterenként a pengék. A Károly-körúti férfi fehérnemű szabászatnál volt inas épp; kiszökött, mintha vécére ment volna, átszaladt a Rákóczi út 15. szám alá, ahol a kabaréműsor volt. Ott gyorsan magára öltötte a frakkot, kezdte a műsorát, és amikor következett az utolsó nagy mutatvány, "lenyelte" az ötven pengét, utána a cérnát, és csak akkor vette észre, hogy az öltőzőben maradt a felfűzött sor. Mi mást is tehetett volna, minthogy mosolygósan meghajolt, és kiment. Három nap múlva egyik inas barátja kérdezte: mi abban a trükk, hogy lenyel ötven pengét és a cérnát? Nem tudta ugyanis, hogy valójában mi a mutatvány lényege.

Amikor a titkáról faggattam, kedélyesen megjegyezte, ne tegyem. Mert a bűvészet illúzió. Annyit azért elárult, hogy amikor például ő egy lila kendőt zöldre varázsol, akkor szó sincs varázslatról, egyszerűen van neki egy lila és egy zöld kendője, amit fölcserél úgy, hogy a nézők ne lássák. És ha megmutatná, hogyan is csinálja, elrontaná az illúziójukat. Így meg látják, hisznek a szemüknek és kész! És hiába a kedves visszautasítás, ha valaki egy híres bűvész közelébe kerül, eleve kérdezősködne, ha meg ráadásul újságíró is az emberfia, nincs az a lakat, amely a száját zárná. Ezért aztán egy barátságos hátba veregetés kíséretében az újabb titkot kikerülve annyit elmesélt, hogy amikor fellépett a párizsi Olympiában, a műsor után magához hívatta az igazgató, és azt mondta neki: Rodolfókám, mi találgattuk, hogy mi a sikerének a titka, és rájöttünk. Erre a legnagyobb magyar mágus - az egyetlen, akit megemlítettek a múlt század leghíresebb bűvészeiről Amerikában megjelent könyvben is - kíváncsian vetette tekintetét a direktorra, aki így folytatta: Itt már volt nő ketté fűrészelve, szúrtak bele kardokat, már lebegett is nő és gepárddá is változott, maga meg kiáll a színpadra négy kis hímzett terítős asztalkával, és a kezével ejti ámulatban a közönséget. Hát ez a sikerének a titka.

És a Nagyfuvaros utcai betűszedő fia, aki a világ különféle színpadain, tévéműsoraiban ejtette ámulatba a közönséget, a mosonmagyaróvári fellépés előtt eldicsekedte azt is, hogy elégedett ember, boldogságát leli két szép unokájában, az angol-orosz szakos tanárnő lányában, és büszkén említette veje, Gálvölgyi János nevét. Az akkor hetvenéves mágus azt sem hallgatta el, hogy kondíciója megőrzéséért rendszeresen járt úszni, nyolc évig bokszolt, három évig dzsúdózott, kicsit vívott is, futott, súlyt emelt, ám mindezeket közepesen, azaz egyiket sem versenyszerűen, mert nem akarta megerőltetni a szervezetét. Azt sem titkolta, hogy hetven esztendő súlyával a vállain, ha új mutatványt gyakorolt, bizony annyira fájtak már az ujjai, hogy vízzel kellett borogatnia. De örömmel hódolt szenvedélyének, és mindig ki akart találni újabb trükköket. Persze tudta azt is, hogy nem elég valamit kitalálni, azt gyakorolni is kell. Mert hiába akarja a szív, hiába tudja az agy - mondta mosolygósan jellegzetes bajusza alól -, ha az ujja nem áll rá. És bár nem emlékezett a zongoraművész nevére, mégis a zenész szavait idézte, miszerint ha egy nap nem gyakorol, észreveszi ő, ha három napig nem gyakorol, észreveszi a közönség.

És Rodolfó fáradhatatlanul gyakorolt hetvenéves kora után is napi négy órát, miközben egy kétméteres tükör előtt állva ellenőrizte mozdulatait. Művészi alázatát bizonyítja, hogy a legegyszerűbb helyeken, a legszerényebb körülmények között éppoly igényes előadást tartott, mint a csillogó színpadokon. Minden fellépésére úgy készült, mintha az élete függött volna tőle. És amikor hajdanán, a világháború idején adta elő mutatványait, úgy érezte, mintha valóban Sámán vagy varázsló lett volna, ugyanis a kórházakban a kéz- és lábnélküli ember-roncsok arcára csalt mosolyt, ágytól ágyig járva. Ám művészetét soha nem a sámánság jellemezte, sokkal inkább a küzdelem, az akaraterő, és az a kemény munka, mely eredményeként létrejött a csoda.

Szöveg: Hámor Vilmos
Fotó: Mezey Béla
Megjelent: Generációnk magazin
II. évfolyam 6. szám
2004. július www.szenior.hu